Bevezetésként annyit, hogy munkám (és főnököm) a közelmúltban külföldre szólított. Pontosabban Németországba.
Sem a foglalkozásom, sem a munkám természete nem lényeges a történet szempontjából. Elég annyit leírni, hogy céges autó, Miskolcról Nürnberg mellé. Mivel földrajzból én magam is hülye vagyok, ezért most közlöm: ez egy kellemes 950 km-es út.
Az odaút csendes magányban telt, egy kellemes 10 órás alvás után vasárnap. Az tény, hogy így is elment vele vagy 9 óra, de még úgy igazán el sem fáradtam tőle. Az ott töltött időről, és a történésekről majd egy másik bejegyzés fog születni. Ami igazán érdekes, az a visszautam. Mint a cím is jelzi, visszafelé egy kisebb kerülővel jöttem - két kollégát még kitettem a müncheni reptéren.
Szóval indulás délután kettőkor (egy talán már csempészésnek minősülő búzasörmennyiség beszerzése után). Münchenig az út még csak csak eltelt valahogy, beszélgetés, egy kis rock hallgatás. A reptéren érzékeny búcsút vettem a kollégáktól, aztán folyt. köv. Kb egészen odáig minden rendben volt, hogy átléptem a magyar határt. Onnantól viszont intenzíven éreztem, hogy kezdek fáradni. Teltek a kilométerek, Pesten felébredtem kicsit (az M0-ás túl nagy kerülő). Viszont még mindig volt 170 kilométerem. Elkezdődött a pokoljárás.
Elaludni nem nagyon szerettem volna menet közben. Jöttek a praktikák. Ha a Kedves Olvasók látták a Crank (Felpörögve) című filmet, akkor ismerős lehet a mottó: pörögj, vagy meghalsz. Elsőnek jött a rock hangerejének növelése, később, mikor már koncerthangulat volt a kocsi belsejében, akkor a headbang is. Egy idő után már ez sem segített, úgyhogy mindez kombinálva lett az ablak időnkénti leengedésével. A hideg levegő ismét életben tartott egy darabig. Utolsó mentőövként, az utolsó 15 kilométeren pedig időnként meglepetésszerűen felpofoztam magam (komolyan mondom az elsőnél tényleg meglepődtem, hogy mekkora sallert adtam magamnak bal kézzel...). Félig az álom határán lebegve sikeresen megérkeztem Miskolcra.
S hogy örömöm teljes legyen, a céges kocsit a cégnél kellett leraknom. Szóval mielőtt végre átadhattam volna magam az édes alvásnak, éjjel egykor még várt rám egy kis séta a cégtől az albérletig. Ahogy tettem a egyik lábam a másik után, három lehetőség merült fel bennem: ott helyben összesek, önként lefekszek egy bokor alá aludni, valamilyen csoda folytán eljutok az albérletig. S végül - bár erre látszott akkor a legkisebb esély - ebben a zombi-szerű állapotomban azt vettem észre, hogy már az albérletnél állok.
Ezen "kaland" óta szinte új embernek érzem magam, hisz a halál torkából tértem vissza, s most már teljes mértékben szimpatizálok minden kamionossal és buszsofőrrel, akik minden egyes munkanapjukon ezt élik át. Ámen.
u.i.: Többek között ez a szám tartott életben: Fürgerókalábak - Hardkór :D
