V-Day -1, péntek este 18:00
A vágás előtti nap. Tervek szerint nálunk gyülekeztünk, a célpontot át kellett szállítani a henteshez. A hentes szerint ennek is meg volt a módja. Már jó előre be lett készítve kicsiny udvarunkra az ól közelébe egy rácsos felépítménnyel ellátott utánfutó. Másik két segédeszköz segítségével erre kellett ráterelnünk Rudit, hogy ezek után gépjármű segítségével a célterültetre szállíthassuk. Ezek a segédeszközök: egy drótból készült nagyon praktikus húzókötél kényelmes fogantyúval, valamint egy iszonyatosan nagy gumidarab, megfelelő lyukakkal ellátva a szélein.
A terv egyszerű. Rudi már előzőleg el lett rekesztve Röfitől, gyakorlatilag egy 3 x 3 méteres nyílt terepre. Közülünk a legbátrabb bemászik mellé, majd a szájában elhelyezi a fém húzókötelet. Ennek segítségével rákényszerítjük Rudit, hogy megközelítse a szállítására szolgáló objektumot. Mivel nálunk falun még a pallót nem találták fel, ezért az utánfotó alja és a talaj közti cirka 40 cm szintkülönbséget - a gumidarab segítségével történő - kézi emeléssel szándékoztunk áthidalni. Sajnos a terv gyakorlatba történő átültetése nem ment ilyen simán…
Közülünk a legbátrabb - a hentes - bemászott Rudi mellé az ól udvarába. Rudi szájában elhelyezte a drótkötelet. Eddig nem volt semmi probléma, Rudi mit sem sejtve a készülő dolgokról boldogan elkezdte rágcsálni a szájába tett drótkötelet. Kinyitottuk az ól előterének ajtaját, és azzal a lendülettel elkezdtük húzni kifelé Rudit. Ekkor beugrott neki, hogy valami nagyon nem stimmel, mert kb 30 cm húzás után szétvetette a lábait, és megálltunk. Nem mintha mi akartuk volna, de Rudi úgy döntött jobb lesz állva kielemezni a helyzetet. Miközben ő visítva szemlélődött, mi teljes erőből húztuk a kötelet. Édesapámmal ketten. A hentes lökdöste hátulról, hogy megmozduljon. Semmi. A nagy huzavona eredménye annyi lett, hogy hirtelen - köszönhetően a kötél kapkodva történő elhelyezésének - húzóeszközünk kirepült Rudi szájából, mi meg majdnem lecsüccsentünk a szebbik felünkre.
Második próbálkozásra a kötél sikeresen megült ismét Rudi szájában, amit a hentes egy röpke negyedórás várakozás után kísérelt meg, miután Rudi lenyugodott. A megindulással most nem volt probléma. Szinte önként sétált az utánfutó irányába, mi meg követtük, mintha kutyát sétáltatnánk. Csak aztuán ő balról meg akarta kerülni a platót. Ezt mi persze nem engedtük, szóval indult újra az őrült kötélhúzás. Szerintem az a malac simán elhúzott volna egy kamiont a fogával! Végül is az utánfutó tövénél kicsi pihenés következett. Idáig sikeresen eljutottunk. Rudi feje a platón pihent, én a platón húztam a kötelet, Édasapámék a hentessel pedig elhelyezték a gumidarabot Rudi hasa alatt.
Sok sok kínkeserves próbálkozás után sikerült csak Rudi mellső lábait elhelyezni a futón. Nem egyszerű egy 180 kilós malacot rávenni erre, ha azt ő nem akarja! Mert amikor Édesapámék emelték, ő csak lógatta a lábát, és esze ágában sem volt az egy kicsit is megemelni, és önként a platóra rakni. Hát indult újra a kötélhúzás. Végül a mellső lábak fenn voltak. Most voltunk gondban. Nem volt már hova tenni a gumidarabot. A malac már egy egész obszcén pózban félig azt utánfutón pihent. Nem volt mit tenni, hát emelték a lábainál és a farkánál fogva. Ha addig kunkori volt Rudi farka, most biztosan kiegyenesedett. Egy rövid negyedórás küzdelem után Rudi mind a négy lába a platón nyugodott, a rács bezárult mögötte, én meg felül kiugrottam (ahol nincs rács, mert a malacok nem az ugrótehetségükről ismertek).
Ezek után minden olajozottan ment. Gépjármű segítségével a futót - és vele együtt Rudit - elszállítottuk a henteshez. Otthagytuk a kocsit, a futót - benne Rudit - és a nagy izgalomra elindultunk koktélozni egyet.
